Mától 2052-ig

Volt már rá példa

1815-ben az indonéz Tambora vulkán 60–80 megatonna kén-dioxidot lőtt a sztratoszférába, és elhomályosította a napot. A rákövetkező év lett a nyár nélküli év — de nem attól, hogy „hűvösebb volt". A tompítás helyenként egészen mást csinált:

• Új-Angliában és a keleti parton júniusban, júliusban és augusztusban is fagyott. A kukorica a Mason–Dixon-vonaltól északra nem érett be; a búza a földben fagyott meg.
• Európában a hideghez napfényhiány és eső társult — a kontinens egyes részein április és szeptember között 130 esős nap. Írországban az ár vitte el a termést, Svájcban a gabona ára a háromszorosára ment, több ország éhínséget hirdetett, Angliában és Franciaországban zavargások voltak.
• Kínában, Jünnan hegyei közt ki sem kelt a rizs a hidegtől és a széltől. A három évig tartó éhínség csúcsán fehér agyagot ettek (kuan-jin-tu), és utána sokan ópiummákra váltottak.
• Indiában pedig nem fagy volt, hanem aszály: a kén lelassította a monszunt.

⭐ Ez a lista a lényeg, nem a fél fok. Ugyanaz a tompítás az egyik helyen elárasztott, a másikon kiszárított — és a legkeményebben ott ütött, ahol a termés amúgy is a peremen volt: magasan, hegyek közt, monszunra várva.

Rigában, Gdańskban és Szentpéterváron pedig esőért imádkoztak a templomokban.

Ugyanannak a nyárnak van egy másik szülötte is. 1816 júniusában egy társaság a Genfi-tó partján rekedt bent az esőben, és időtöltésből kísérteties történeteket kezdtek írni egymásnak. Az egyikük regénye egy fiatal tudósról szólt, Victor Frankensteinről, aki életre kelt valamit, amit aztán nem tud kézben tartani. A könyv teljes címe: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz.

Kétszáz évvel később, amikor a Pajzs terve nyilvánossá lett, egyes körökben ez lett a gúnyneve: a Frankenstein.

Egy vulkán csinálta, egyetlen kitöréssel, véletlenül.

2038: megcsináltuk szándékosan

Évtizedeken át a kibocsátást próbálták visszaszorítani, és nem ment. Amikor a hőség már ölt, a világ a tünethez nyúlt: ha a meleget nem tudjuk elvenni, elvesszük a napot, ami fűti.

A valaha volt legnagyobb közös vállalkozás lett belőle. Több millió apró, önjáró drón emelkedett a magas légkörbe — a réteg fölött, teljes napfényben töltődve —, és vékony kémiai fátylat permetezett a sztratoszférába. Égméretű, alig látható napellenző.

És működött. A felhevülés megállt, a hőmérséklet még vissza is csúszott egy kicsit az ipari forradalom előtti érték felé. Nem lett hideg; csak megszűnt a halálos hőség. Ünnepeltek.

Egyetlen figyelmeztetést hallgattak el. A döntés előtt több száz modell számolta végig a következményeket; a többség optimista volt, egy kisebbség viszont élesen jelezte, hogy a Pajzs tönkreteszi a vízkörforgást. Meghallgatták őket, vitáztak velük, aztán leszavazták.

Az ár

Kézenfekvő kérdés: ha visszajött a régi hőmérséklet, miért nincs eső?

Mert a hőt és az esőt nem ugyanaz hajtja. Az üvegházgázok, amelyek a felmelegedést okozták, ott maradtak a levegőben — a Pajzs nem tüntette el őket, csak elfedi a hatásukat azzal, hogy elhalványítja a napot. Ahhoz viszont, hogy a többlethőt ellensúlyozza, a felszínt a régi szint alá kellett tompítania.

A párolgást pedig — a vízkörforgás motorját — a felszíni napfény hajtja, nem a hőmérséklet. Kevesebb fény éri a vizet, kevesebb pára megy fel; a hűtött felszín fölött megülő meleg levegő ráadásul „lelapítja" a légkört, tehát nincs, ami felemelje. Nincs felszálló levegő, nincs felhő, nincs eső — ugyanazon a hőmérsékleten.

A Pajzs a hőmérőt állította helyre, nem az eget.

A víz nem tűnt el; a Föld vízmennyisége ugyanannyi. Csak elérhetetlen lett. Az eső volt a gyűjtő- és szállítógép: összeszedte a szétszórt párát, és iható tavakba, folyókba, feltölthető talajvízbe terítette. Ez a gép állt le. A tavak sós kéreggé száradtak, a folyók a tengerbe vesztek, a mélykutak kiürültek, az elolvadt jég pedig a felduzzadt, sós óceánban ragadt.

Ahol mégis esik

A nyílt víz fölött, ahol a Pajzs elvékonyodott, a párolgásnak van mit felvinnie — és ott a körforgás önfenntartóvá vált. A parton azóta is esik: nedves viharok, özönvizes forgószelek, tornádók. Hirtelen, elárasztó, halálos.

Sehol nincs tehát megbízható, éltető, betakarítható eső. Bent egy csepp sincs; kint van, de elönt és pusztít, nem öntöz.

A második javítás

Néhány évvel a katasztrófa után, amikor a helyzet még nehéz volt, de nem reménytelen, a megmaradt államhatalmi, ipari és tudományos kapacitás összefogott, hogy visszahozza az esőt. A kor reménykedő neve A Visszanyitás volt — újra kinyitni az eget.

Az akkor még ép vezérlőtorony-hálózaton át parancsot adtak a rajnak: csökkentsd a permetezést, engedd vissza a napot. A raj engedelmeskedett.

Ahol a felnyílás víz fölé esett, ott évek óta először esett az eső — és meg is maradt. Ahol szárazföld fölé, ott csak erősebb lett a szárazság: nincs mit elpárologtatni, a plusz napfény kiéget. A belső föld egy csepp esőt sem kapott.

És a beavatkozás egyenetlensége összeomlást hozott — tisztán a fizika miatt. A részlegesen felnyitott Pajzs éles hő- és nyomáskülönbségeket szült: meleg a felnyitott folt fölött, hideg mellette. Abból viharok lettek, hőlökések, önerősítő láncreakció. És amint az ég felkavarodott, semmilyen parancs nem csillapíthatta le: a rajt lehet irányítani, a légkört nem.

Ez a hullám vitte el a belső föld maradék vizét is. Utána a túlélők szinte az összes tornyot lerombolták — nem tudásból, hanem félelemből: bebizonyosodott, hogy bármelyik torony világvége-kar. Azóta a hozzányúlás tabu, és a tabut már azok is betartják, akik az okát nem ismerik.

A raj közben magától fut tovább. Ami elromlik benne, azt nem pótolja senki: a Pajzs egyenetlenül foszlik, és ahol előbb ritkul, ott visszatér a hő. Ugyanazok a különbségek épülnek fel, amelyek A Visszanyitás viharait szülték — csak most maguktól, lassan. A mai száraz viharok ennek a korai fázisa.

A víz ára

A hegyoldali források a helyi esőből és hóolvadásból töltődtek, és 2038-ban elzárult az utánpótlásuk. Egymás után apadtak el; aki addig egy ilyen forrásból élt — és a szórvány-települések többsége abból élt —, annak egyszerre nem lett vize. A víz-erődök ekkor születtek.

Ami maradt, kétféle. Vannak beszorult víztestek: kifolyás nélküli zsebek a kőzetben, ősi beszivárgásból, gyakorlatilag nulla utánpótlással. Ezekre ült rá a hatalom — és ez a víz fogy. És vannak mélységi kilépőpontok, ahol a nagy víztartó a táj legmélyebb pontján metszi a felszínt: ezer éves úton érkező víz, köbkilométeres készlettel. Ezek ma is folynak, változatlanul — csak épp a legforróbb, legmélyebb pontokon, ahol nem lehet várost tenni rájuk. Itatóhely lesz belőlük, nem település.

Akinek egyik sem jutott, az harmatot gyűjt. Éjjel a párátlan ég alatt gyorsan hűl a felszín, és hajnalra kicsapódik annyi, amennyi. Textilre, megdöntött lemezre. Ez a belső föld egyetlen megújuló vize. Kevés. De ez van.

És a gépek

Ebben a kiszáradó, technológiailag visszafelé fejlődő világban az AI luxus és teher egyszerre. Két dolgot zabál, amiből épp a legkevesebb van: energiát — nincs hálózat, nincs gyártás, a por és a kopás rontja a kimentett napelemet — és hűtővizet. Egy nagy rendszert futtatni annyi, mint a túléléshez kellő vizet a gépre pazarolni.

Vagyis a gép nem eszköz többé, hanem versenytárs.

A hőségről és a szárazságról 2052-ben is vitatkoznak: hogy mikor kezdődött, hogy meddig tart, hogy kinek a hibája volt a Pajzs. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a gépek tehetnek róla.